crkite.com
Értékelés: 38 szavazatból A tizenkilenc éves Billy Lynn megjárta az iraki háborút, ahol kitüntette magát egy csatában. A hőssé vált fiatalembert meghívják egy győzelmi körútra, hogy elmesélje mi történt. A Dallas Cowboys amerikai futball csapat felkéri, hogy Beyoncé és a Destiny? s Child társaságában vegyen részt a Hálaadás napi mérkőzésük szünetében rendezett műsorban. Miközben az amerikaiak a visszatért, hős katonákat ünneplik, Billy rájön, hogy a többségnek fogalma sincs a háború borzalmairól. Ben Fountain regényéből. Stáblista:
Ben Fountain hatalmas sikert aratott első regénye kegyetlenül elevenbe vágó szatíra Amerika iraki háborújáról, a háború valóságának és hazai megítélésének teljesen eltérő perspektívájáról. A történet főhőse, Billy Lynn egyike a Bravo osztag nyolc megmaradt katonájának, akik harctéri hősiességükért jutalmul Bagdadból hazarepítve rövid diadalmeneten vesznek részt. Tovább
2016. 2017. február 10. Korhatár (mozi) (mozi) Bevétel 30, 9 millió amerikai dollár [2] További információk weboldal IMDb Billy Lynn hosszú, félidei sétája (eredeti cím: Billy Lynn's Long Halftime Walk) 2016 -ban bemutatott amerikai-brit háborús dráma, melyet Ang Lee rendezett. A forgatókönyvet Jean-Christophe Castelli írta, Ben Fountain 2012-ben megjelent azonos című regénye alapján. A főszereplők Joe Alwyn, Kristen Stewart, Garrett Hedlund, Vin Diesel, Steve Martin és Chris Tucker. Az Amerikai Egyesült Államokban, valamint Kínában 2016. november 11-én mutatták be, az Egyesült Királyságban 2017. február 10-én.
A cheerleaderes búcsújelenetben Billy hajlana arra, hogy a lány kedvéért nem tér vissza Irakba, ám a könnyes szemű kiscsaj hallani sem akar erről, mondván, "Te egy hős vagy, neked ott a helyed", s éppen csak azt nem böki ki, hogy menj már vissza meghalni, hogy még jobban sírhassak, te hülye! Steve Martin, mint klubtulajdonos monológja a hősiesség szó szerinti pénzre váltásáról, vagy Chris Tucker füléről le nem rohadó telefonja mind olyan villanások, amelyek jelzik azt az irányt, amely felé Ang Lee megpróbált ugyan menni, de nem sikerült neki. Mind a színészvezetés, mind a forgatókönyv újra és újra visszakanyarodik a realitáshoz, szöges ellentétben például minden idők egyik legjobb szatírájával, amelyet a média- és propagandagépezetről forgattak, az Amikor a farok csóválja című klasszikussal. "Menjünk valami biztonságos helyre. Mondjuk vissza a háborúba" – hangzik el a film egyik utolsó dialógusában, s ez tökéletes zárómondat lehetne, ha ennek az abszurditását láttuk volna előzőleg. De nem ezt láttuk, inkább egy nagyon szűk és minimalizált keresztmetszetet az amerikai társadalom viszonyulásáról a katonához.
Egy, a kasszasiker reményében hozzájuk csapódott producer pedig mindent elkövet, hogy megteremtse a feltételeket egy róluk szóló film elkészítéséhez. Lassacskán azonban világossá válik, mi is lapul a szép szavak és a nagy ígéretek mögött: a politikusok csak a háború népszerűsítésére használják fel a fiúkat, az üzletemberek pénzt akarnak kiszivattyúzni a sztorijukból, a lakosság legnagyobb része meg, a háborús propaganda fejébe kalapált jelszavait visszhangozva, de minden valós érdeklődés és érzelmi kötődés nélkül ajnározza a katonákat, igaz, utóbbit is csak addig, míg azok úgy viselkednek, ahogy Amerika népe elvárja, és azt mondják, amit ez a nép hallani akar. Mikor a srácok ráébrednek, mi folyik körülöttük, hogy nem többek néhány kihasználható aztán félreállítható bakánál, egyre kevésbé akarnak asszisztálni a kollektív képmutatáshoz… Billy az elsők között van, akinek leesik, mennyire hazug dologba is csöppentek, vagyis inkább az érzékenységénél fogva legkorábban megérzi, hogy valami nem oké.
A hadsereg spin doctorai kitalálják, hogy hazahozzák néhány hétre a fiúkat, de csak azért, hogy végighakniztassák őket a fél országon és lehetőleg a teljes amerikai sajtón. Lássák csak a népek, milyen nagyszerű fiai vannak a nemzetnek, s lássák a fiatalok, mekkora lehetőséget kínál nekik egy háború, valahol a messze távolban. (Hogy az egészről a hazarángatott, kifacsart, majd a harctérre visszadobott fiatal katonáknak mi a véleménye, az a kutyát nem érdekli. ) Záróeseményként a Dallas Cowboy NFL-meccsének félidejében kell szórakoztatniuk a közönséget a Destiny's Child háttereként, szomorú biodíszletté változtatva az amerikai médiától egyre inkább hányingert kapó katonákat. A stadionban töltött néhány órát mutatja be a film, miközben Billy visszagondol az iraki időszakra, a lehető legközelebbről megismerkedik egy cheerleaderrel, szerelmes lesz oda és vissza – de mindenekelőtt bepillant egy olyan média- és pénzügyi gépezetbe, amelyet még értelmezni sem tud. Bár a kritika a Billy Lynn regényváltozatát minden idők legjobb paradoxon-művéhez, A 22-es csapdájához hasonlította, mint a kegyetlen háborús szatíra méltó párját, a filmben ebből sok mindent nem tudtak felmutatni.
A Billy Lynn nagyon is realista eszközökkel operál, emiatt még a legmaróbb gúny is naturalista hőzöngésnek, a legkeserűbb humor is százszor látott drámai pillanatnak hat. Vannak vélemények, amelyek szerint a valóság eljutott odáig, hogy már nem kell kigúnyolni, annyira abszurd lett önmagában is. Jogosnak tűnik, ám ebben az esetben a szatíra művészeti fogalma kérdőjeleződne meg. Mintha valami ilyesmire gondolt volna Ang Lee is forgatás közben, politikai állásfoglalás és valós, hangsúlyos társadalomkritika nélkül. A propagandagépezet negatív ábrázolása ennél messze markánsabban jelenik meg Clint Eastwood mozijában, A dicsőség zászlajában, ám ott a rendező nem is próbált groteszk eszközökkel ábrázolni, Lee azonban a naturalizmust igyekezett vegyíteni a szürreálissal – az arányok felborulása miatt sikertelenül. Míg a sokat emlegetett A 22-es csapdája éppen az alapszituáció groteszksége miatt válik fájdalmasan humorossá, addig a Billy Lynn egysíkú cselekményvezetése és a konfliktusok hiánya miatt válik azzá, ami: néhány gondolatot kicsiholó, alapjaiban depresszív és egysíkú mozivá, amely igazából nem tart sehonnan sehová, csupán egy hosszú, félidei jelenetet mutat be sétálva, felejthető módon.
Tévúton jár, aki a filmben a hadszíntérről visszatért fiatalok beilleszkedni képtelensége, nihilizmusa felől közelíti meg a filmet. A Billy Lynn éppen az ellenkezőjéről, a katonák felé közvetített előítéletekről és semmibevételről szól. Míg össztársadalmilag ünneplésben van részük (hiszen ez része az amerikai életformának), addig egyénekre lebontva már sokkal elkeserítőbb a kép. A klubtulajdonos hajlandó egy filmet szponzorálni róluk, de olyan nevetséges gázsit ajánl, amely egyenlő a megalázással, a drukker nemes egyszerűséggel lebuzizza a háta mögött helyet foglaló katonákat, a stadion biztonsági őrei mindenáron meg akarják verni őket, az olajmágnás az ő harcuk árán igyekszik pecsenyéjét sütögetni, a szurkolólányok csak az öt perc hírnév miatt enyelegnek velük, s tényleg, nagyítóval kell olyan karaktert találni, aki egyáltalán tiszteli azokat, akik nap mint nap a bőrüket viszik vásárra egy olyan amerikai szlogenért, amelyben éppen az amerikaiak hisznek a legkevésbé. Mindezt azonban messze nem nevezhetjük szatírának.
Én mindenesetre nagyon drukkolok neki. Életben kell maradnia. Akarom, hogy így legyen.